Articles

Commentary on Romans 12:9-21

X

Privacy & Cookies

This site uses cookies. A folytatással Ön hozzájárul ezek használatához. Tudjon meg többet, beleértve a sütik ellenőrzését.

Megvan!

Hirdetések

Jegyzetek (NET fordítás)

9 A szeretetnek képmutatás nélkül kell lennie. Utáljátok azt, ami rossz, ragaszkodjatok ahhoz, ami jó.”

Figyelemre méltó, hogy ezek a versek olyan tagmondatok sorozatából állnak, amelyek csak participiumokat (és nem véges igéket) használnak. Ezeket a participiumokat általában a imperatívuszokkal egyenértékűnek tekintik (így pl. NIV, NRSV), amely használatról úgy gondolják, hogy szemita eredetű. Lehetséges, hogy az egész részt inkább leíró, mint előíró jellegűnek értelmezzük – a szeretetről szóló kijelentésként, amelyet példák követnek arra, hogy ez a szeretet hogyan fejezi ki magát. A szakasz így hangzana: “a szeretet őszinte, irtózik a rossztól, ragaszkodik a jóhoz, testvéri szeretettel ragaszkodik egymáshoz, egymást felülmúlva becsületet mutat, nem szenved hiányt a buzgóságban, buzgó lélekkel szolgál az Úrnak, örvendezik a reménységben, türelmes a nyomorúságban, kitartó az imádságban, hozzájárul a szentek szükségleteihez, gyakorolja a vendégszeretetet”.1

A képmutatás nélküli szeretet (anypokritosz) valódi, őszinte szeretetet jelent (2Kor 6,6; 1Pét 1,22), szemben azzal, hogy pusztán külsőleg kedvesek vagy szépek legyünk.

Az első keresztények egy viszonylag ritka kifejezést választottak annak a szeretetnek a megkülönböztető jellegére, amely minden kapcsolatuk alapja lett: agapē. Ezt a kifejezést használja itt Pál, a határozott névelő (a görögben) jelzi, hogy egy jól ismert erényről beszél. Valójában Pál annyira alapvetőnek tartja a szeretetet, hogy itt nem is szeretetre buzdít bennünket, hanem arra, hogy győződjünk meg arról, hogy az a szeretet, amelyről feltételezi, hogy már megvan bennünk, “valódi”. Azzal, hogy arra buzdít, hogy a szeretetünk legyen őszinte, Pál arra figyelmeztet, hogy a szeretetünk ne legyen puszta színlelés, külső megnyilvánulás vagy érzelem, amely nem felel meg annak az Istennek a természetének, aki a szeretet, és aki szeretett minket.2

A “irtózni” és “ragaszkodni” kifejezések nagyon erős kifejezések.

10 Kölcsönös szeretettel ragaszkodjatok egymáshoz, buzgóságot mutatva egymás tiszteletére.

A 10. vers első parancsa a családi ragaszkodást helyezi előtérbe, amelynek jellemeznie kell Isten népét. A ϕιλόστοργοι (philostorgoi, drága szeretet) szó meleg, családi szeretetet jelöl, akárcsak a ϕιλαδελϕίᾳ (philadelphia, testvéri szeretet) kifejezés. Pál az egyházat olyan családként fogja fel, amely még a biológiai családnál is szorosabb, hiszen mindenki testvérként és testvérként kapcsolódik Krisztushoz (vö. 1Tim 5,1-2). Ezért a test tagjai között meleg szeretetnek kell folynia.3

A második felszólítás általános értelme ebben a versben elég világos: A keresztényeknek törekedniük kell arra, hogy elismerjék és elismeréssel adózzanak más hívőknek. A pontos jelentése azonban vitatott. A Pál által itt használt ige azt jelenti, hogy “elébe megy”, gyakran azzal a kiegészítő árnyalattal, hogy valaki azért megy elébe, hogy megmutassa az utat valaki másnak. Az igét ebben az alapvető értelemben véve sok korai fordítás és kommentátor, valamint az újabbak is úgy gondolják, hogy Pál valami olyasmit jelent, mint “felülmúlni egymást a tisztelet felmutatásában”. Mások azonban azt sugallják, hogy az igének itt lehet egy szokatlan értelme is, “jobbnak tartja”, és így fordítják “a becsületben egymást előnyben részesítve”. Mindegyik értelmezésnek megvannak a maga gyengeségei; én azonban az előbbit részesítem előnyben, mivel a második egy egyébként nem igazolt jelentést feltételez az ige számára. Pál tehát arra szólítja fel a keresztényeket, hogy egymást túlszárnyalva adják meg egymásnak a tiszteletet; például ismerjék el és dicsérjék egymás teljesítményét, és tiszteljék meg egymást.4

A becsület és szégyen kultúrájában az önbecsülés, illetve a saját és a család vagy a törzs becsületének megalapozása volt a legfontosabb szempont. Az ember tisztelt másokat, de Pál egyfajta kölcsönös egymás iránti tiszteletről beszél, amely nem fordít figyelmet a hierarchikus rangsorra vagy a társadalmi státuszra. Pál valójában a kultúra néhány fő értékét dekonstruálja vagy átirányítja. A parancsot itt így lehet jól visszaadni: “menjetek előre, és mutassatok utat egymás tiszteletének kimutatásában. “5

11 Ne maradjatok le a buzgóságban, lelkesedjetek lélekben, szolgáljátok az Urat.”

Az első pozitív felszólítás így hangzik: de tartsátok meg lelki buzgóságotokat (szó szerint: “legyetek lélekben forrongóak”). Hasonló kifejezés található az ApCsel 18:25-ben, ahol Apollóst úgy írják le, mint aki “nagy buzgósággal beszélt”, ami arra utal, hogy az alternatív fordítás: “Legyetek lélekben izzóak”, valószínűtlen. Egyesek úgy látják, hogy a ‘lélek’ említése itt nem az emberi lélekre, hanem a Szentlélekre utal. Ebben az esetben Pál buzdítása az lenne, hogy ‘engedjük meg a Szentléleknek, hogy “lángra lobbantson bennünket”; nyissuk meg magunkat a Léleknek, amint az igyekszik felizgatni bennünket az “ésszerű istentiszteletre”, amelyre az Úr elhívott bennünket’. Mivel azonban a sorozat többi buzdítása a hívők hozzáállásával kapcsolatos, ahogyan az Urat szolgálják, valószínűleg a legjobb, ha annál a nézetnél maradunk, hogy Pál arról beszél, hogy a hívőknek fenn kell tartaniuk a lelkükben a buzgóságot.6

A buzgalom és a lelkesedés különböző irányokba sodorhatja az embereket. Pál arra emlékezteti az olvasót, hogy a buzgalom és a lelkesedés célja az Úr szolgálata legyen.

12 Örüljetek a reményben, viseljétek el a szenvedést, tartsatok ki az imádságban.

A “legyetek türelmesek” szó fordítása azt jelenti, hogy az ellenállással szemben is fenntartjuk a hitünket vagy cselekvésünket, vagyis megálljuk a helyünket, kitartunk vagy elviseljük.7

A szenvedésben való kitartás egyik módja az imádságban való kitartás.

13 Hozzájárulni a szentek szükségleteihez, vendégszeretetre törekedni.

A vendégszeretetre való buzdítás gyakori a korai keresztény irodalomban, és érdekes, hogy az ilyen buzdítások nagy része, úgy tűnik, a római egyháznak szól (vö. Zsid. 13.2; 1. Kelemen 1.2; 10.7; 11.1; 12.1; Hermász, Mandátum 8.10), talán mert az különösen töredékes volt.8

A vendégszeretetet úgy határozhatjuk meg, mint “azt a folyamatot, amelynek révén egy kívülálló státusza idegenből vendéggé változik”. Nem olyasvalami, amit az ember a családjának vagy a barátainak nyújt, hanem az idegeneknek. Az idegeneknek szükségük van a vendégszeretetre, mert különben nem emberként kezelik őket, mert potenciális veszélyt jelentenek a közösségre. Az idegeneknek sem a törvények, sem a szokások szerint nem volt tekintélyük, ezért szükségük volt egy pártfogóra abban a közösségben, amelyet meglátogattak. Az ókori mediterrán világban nem létezett általános testvériség.

A vendégszeretet bizonyos “szabályait” a vendégeknek és a vendéglátóknak egyaránt be kellett tartaniuk. A vendégeknek nem volt szabad (i) megsérteniük a vendéglátójukat, vagy bármiféle ellenségeskedést vagy rivalizálást tanúsítaniuk; (ii) bármilyen módon kisajátítaniuk a vendéglátó szerepét, például otthonosan berendezkedni, ha nem hívták őket, parancsolgatni a vendéglátó eltartottjainak, és követelőzniük a vendéglátójukkal szemben; (iii) visszautasítaniuk a felkínáltakat, különösen az ételt. A vendéglátóknak a maguk részéről nem szabad (i) sértegetniük a vendégeiket, vagy ellenséges vagy rivalizáló magatartást tanúsítaniuk; (ii) elhanyagolniuk a vendégeik becsületének védelmét; (iii) nem mutatnak törődést a vendégeik szükségleteivel.

A vendégszeretet nem egyének között kölcsönös (mert amint az emberek vendéggé váltak, már nem voltak idegenek), de a közösségek között kölcsönös volt. És az idegenek saját közösségüknek voltak kötelesek dicséretet zengeni a vendéglátóikról, ha jól bántak velük (vö. 3Jn 5-8), és akiknek rosszat jelentettek, ha nem megfelelően fogadták őket (vö. 3Jn 9-10). A közösségek viszonozták a más közösségből érkező idegenek vendégszeretetét, ha az a közösség jól bánt a saját népével.

A vendégszeretet kérdésében fontosak voltak az ajánlólevelek. Feladatuk az volt, hogy “segítsenek megszabadítani az idegent az idegenségétől, hogy legalább részben idegenné tegyék, ha nem is azonnal vendéggé”. Ha valaki megtagadta az ajánlottak befogadását, az azt jelentette, hogy megszégyenítette azt, aki ajánlotta, és az első század mediterrán kultúrájában a megszégyenítettnek elégtételt kellett keresnie, vagy el kellett viselnie a szégyent, amelyet az ajánlás visszautasítása okozott neki.9

14 Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket, áldjátok és ne átkozódjatok.

A 14. vers a Mt 5,44/Luk 6,27-28 parafrázisa (vö. 1Kor 4,12; 1Pét 3,9).

Matt 5,44: Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket

Luk 6,27-28: Nektek pedig, akik hallgatjátok, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket, áldjátok azokat, akik átkoznak titeket, imádkozzatok azokért, akik rosszul bánnak veletek.”

Pál mintha összekapcsolná Jézus mondásának e két formáját a “Hegyi/plébániai beszédből”, ami talán arra utal, hogy itt Jézus egyik legismertebb és legmeglepőbb országkövetelésének egy szinoptikus előtti formáját idézi. Jézus parancsa ugyanis, hogy követői az üldöztetésre és a gyűlöletre szeretettel és áldással válaszoljanak, példátlan volt mind a görög, mind a zsidó világban. Pálnak Jézus tanításától való függését ezen a ponton alátámasztja az a tény, hogy úgy tűnik, hogy ugyanebben a bekezdésben Jézusnak az ellenség szeretetéről szóló tanításának más részeire is utal ugyanebből a “prédikációból” (vö. 17a. és 21. v.). Pál természetesen nem azonosítja a tanítást úgy, hogy az Jézustól származik. Ez azonban nem azt jelezheti, hogy nem ismerte a forrását, hanem azt, hogy a forrás annyira ismert volt, hogy nem volt szükség kifejezett megemlítésére.10

Kevés bizonyíték van arra, hogy a megtorlás mellőzése olyan kódex volt, amely szerint a korai zsidók Jézus közösségén kívül éltek. Az a néhány ilyen felszólítás, ami létezik, arra vonatkozik, hogy a bosszút ne gyakorolják zsidó társaik ellen. Jézus felszólítása ennél tovább megy. Ahogy Dunn mondja, Pál úgy kezeli Jézus szavait, mint valami ismerős dolgot és mint élő hagyományt, így nincs szükség arra, hogy szó szerint idézze, vagy megnevezze a forrást.11

A Szentírásban az “áldás” jellemzően Istenhez kapcsolódik; ő “birtokol és osztogat minden áldást”. Az üldözőinket “megáldani” tehát azt jelenti, hogy Istent szólítjuk fel, hogy ajándékozza meg őket kegyelmével. Ennek ellentéte természetesen az átkozódás – arra kérni Istent, hogy katasztrófát és/vagy lelki romlást hozzon az illetőre. Azzal, hogy Pál megtiltja az átkozódást, valamint előírja az áldást, hangsúlyozza annak a szeretetteljes hozzáállásnak az őszinteségét és céltudatosságát, amelyet üldözőinkkel szemben tanúsítanunk kell.12

15 Örüljetek együtt azokkal, akik örülnek, sírjatok együtt azokkal, akik sírnak.

Ez a két cselekedet a valódi szeretet konkrét jele. Vö. 1 Kor 12,25-26; Sir 7,34.

16 Éljetek harmóniában egymással, ne legyetek gőgösek, hanem társuljatok az alázatosokkal. Ne legyetek beképzeltek.”

A harmóniában élés azt jelenti, hogy egy lélekkel élünk (ApCsel 4,32; Fil 2,2-4). “Ezeknek az utasításoknak nem az az értelme, hogy a hívőknek pontosan ugyanazokat a véleményeket kell vallaniuk, hanem az, hogy úgy gondolkodjanak és cselekedjenek, hogy elősegítsék az összhangot és az egyetértést. “13

Pál olyan teljes szívű és önfeledt szolgálatot akar, amely felkarolja az alázatosokat, és még az alantas feladatokat is vállalja. Pál mind a római patríciusok azon felfogása ellen szól, hogy az alantas munka méltóságon aluli, mind pedig a kultúra rétegződő tendenciái ellen. Különösen a pogányokhoz szól, akik számára az alázat és a mindenkivel való egyenlő bánásmód nem volt ismert és elterjedt erény.14

A 16. vers utolsó felszólítása valószínűleg az előzőhöz kapcsolódik. Azok, akik nem társulnak az alázatosokkal, “bölcsek a saját megítélésük szerint”. Nem hajlandók másokkal társulni, mert bölcsességben felsőbbrendűnek tartják magukat. A megváltott közösséget az egymás iránti alázatos törődésnek kell jellemeznie, és mindenkit értékes személyként kell kezelni, aki Isten képmására teremtetett és általa megváltott. 15

17 Senkinek ne fizessetek rosszat rosszért; azt tartsátok szem előtt, ami minden ember előtt jó.

18 Ha lehetséges, amennyire rajtatok múlik, éljetek békességben minden emberrel.

Ez utalhat a Mt 5,9-re vagy a Mk 9,50-re. Pál tisztában van azzal, hogy a hívő emberre még mindig jöhetnek konfliktusok, de nem akarja, hogy a hívő ember legyen felelős a konfliktusokért.

Nem lehet megsérteni az evangélium igazságát és a Krisztus iránti odaadást azért, hogy békét kössünk azokkal, akik ellenállnak az igazságnak. Továbbá, az ember vágyhat arra, hogy békességben legyen másokkal, de ők nem nyújtják vissza a szeretetnek ugyanazt a kezét. Ebben az esetben a béke elérhetetlen, de nem azért, mert nem törekedtünk a békére, hanem azért, mert a másik nem hajlandó megbékélni.16

19 Ne bosszuljátok meg magatokat, kedves barátaim, hanem adjatok helyet Isten haragjának, mert meg van írva: “Enyém a bosszúállás, megfizetek – mondja az Úr.”

A 19. vers a Lev 19,18 és a Mt 5,39 visszhangja (vö. 2Thessz 1:3-10).

A bosszúállás tilalma megtalálható mind az ÓSZ-ben, mind a judaizmusban, de ez általában a vallástársakkal való kapcsolatokra korlátozódik. Pálnak a bosszúállás tilalma még az ellenséggel szemben is az eszme kiterjesztése, amely Jézus forradalmi etikáját tükrözi.17

Nehéz elképzelni, hogy a politikailag erőtlen római keresztény kisebbség milyen körülmények között érezhetett kísértést arra, hogy bosszút álljon üldözőin, de ahogy Dunn rámutat, “a zélóták növekvő és egyre kétségbeesettebb tevékenysége Palesztinában elég figyelmeztető volt arra, hogy egy elnyomott nép vagy üldözött kisebbség hogyan fordulhat bosszúálláshoz, és a keresztény gyülekezeteket nem kell emlékeztetni arra, hogy mennyire kiszolgáltatottak az ellenséges nyomásnak”.18

Az idézet a Deut 32,35 LXX alapján készült.

20 Inkább, ha ellenséged éhes, adj neki enni, ha szomjas, adj neki inni, mert ezzel égő parazsat halmozol a fejére.

A 20. vers idézi Prov 25,21-22 és Mt 5,43-44; Lk 6,27.35 alapján. Az étel és ital azt jelenti, hogy mindenféle jót teszünk ellenségeinkkel.”

A “égő parazsat halmozunk a fejére” jelentése vitatott. Az egyik terméketlen értelmezési vonal egy ősi egyiptomi kiengesztelődési rituáléhoz kapcsolja a kifejezést:

Ézsaiás a következőképpen írja le a rituálét: “Nyilvánvalóan azzal, hogy tűzparazsat adsz annak, akit megbántottál, megmutatod, hogy sajnálod, amiért megbántottad (a tűz értékes árucikk a sivatagi emberek számára, ahol a főzéshez és fűtéshez szükséges fa nem bőséges). Pál ezt az ősi ábrát (Péld 25,21-22) veszi át, és módosítja az itteni céljaira – a helyreállított kapcsolatok ilyen életigenlő megnyilvánulásait rendszeresen használják arra, hogy jellemezzék a keresztény közösség által minden interakcióban megjelenő reményt. . . . “Égő parazsat halmozni a fejére” nem manipulatív. Jelentős életadó cselekedet, ha tűzgyújtó parazsat halmozunk a szomszéd – vagy akár az ellenség – edényébe, hogy aztán a fejükön vigyék vissza a táborhelyükre, hogy használják és élvezzék. Ily módon a közösséget “nem győzi le a rossz, hanem jóval győzi le a rosszat””. Ezzel az értelmezéssel két probléma van. Először is kérdéses, hogy Pál ismerte volna az egyiptomi kiengesztelődési rituálékat, másodszor pedig Pál buzdításában a jótéteményt az teszi, akit megbántottak, és nem az, aki a rosszat tette, mint az egyiptomi rituáléban.19

Most több korai egyházatya és talán a legújabb kori kommentátorok többsége is úgy értelmezi, hogy az “égő parazsat halmoz a fejére” kifejezés a szégyen égető kínjára utal, amelyet a jótétemény okozhat. A jóságos cselekedetek szégyenkezésre és bűnbánatra késztethetik az ellenséget.”

Ez a második értelmezés nem teljesen meggyőző, mert az “égő parázs” az ÓSZ-ben negatív metafora, amely gyakran Isten ítéletével kapcsolatos (2Sám 22,9.13 = Zsolt 18,8.12; Jób 41,20-21 ; Zsolt 140,10; Péld 6,27-29; Ézs 47,14; Ez 24,11; Sir 8,10; 11,32). Figyelembe kell vennünk a 2 Esdrás (4 Ezsdrás) 16:53-at is: “A bűnösök ne mondják, hogy nem vétkeztek, mert Isten tűzparazsat éget mindazok fejére, akik azt mondják: “Nem vétkeztem Isten és az ő dicsősége előtt””. (NRSV). E részek fényében Pál mintha azt mondaná az olvasónak, hogy a büntetést hagyja Istenre.”

A legtöbb mai tudós elutasítja ezt a nézetet, mert hogyan tehetne valaki jót másokkal, ha a végső motivációja az, hogy Isten tűzparazsat fog rájuk halmozni az eszkatonban? Ennek az értelmezésnek a nehézségeit a legtöbb tudós eltúlozza, mert az Isten ítéletére való utalás itt párhuzamba állítható Isten bosszújának ígéretével a 19. versben. Sőt, az, hogy a 19-20. versek párhuzamosak, megerősíti azt az érvet, hogy a “tűz parazsa” Isten ítéletére utal. Ahogy az olvasóknak tartózkodniuk kell a bosszútól, mert Isten ítélni fog (19. v.), ugyanúgy jót kell tenniük, mert meg fogja büntetni ellenségeiket (20. v.). Dunn szerint a ἀλλά azt jelzi, hogy a 20. vers a 19. verssel szemben áll, tehát Isten ítélete nem lehet mindkét esetben szem előtt. De nem érti az ellentét lényegét. A két vers közötti ellentét a hívők cselekedeteiben található, nem pedig Isten ítéletében. A 19. versben a hívők azt a parancsot kapták, hogy ne álljanak bosszút, de a 20. versben most azt a parancsot kapták, hogy tegyenek jót. De nem valószínűtlen-e lélektanilag, hogy Isten ítéletének ígérete felszabadítja a hívőket arra, hogy jót tegyenek ellenfeleikkel? Nem valószínűtlenebb, mint a 19. versben található érv, ahol Isten jövőbeli bosszúja felszabadítja a hívőket arra, hogy bosszút álljanak ellenségeiken. Mindkét esetben a hívők megszabadulnak attól, hogy saját kezükbe vegyék az igazságszolgáltatást, és szabadok arra, hogy jót tegyenek, mert tudják, hogy Isten végül minden rosszat jóvá fog tenni. Azoknak, akik továbbra is ellenállnak a megtérésnek, meg kell tapasztalniuk Isten haragját, mert különben nem maradhat hűséges a nevéhez. Hasonlóképpen Jézus is tartózkodhatott attól, hogy átkozza ellenfeleit, mert Istenre bízta magát, “aki igazságosan ítél” (1Pét 2:23). Az a biztos felismerés, hogy Isten meg fog minket igazolni, felszabadít bennünket arra, hogy szeressünk másokat és jót tegyünk velük, sőt imádkozzunk azért, hogy Isten megáldja őket (Róm 12:14) és megtérésre bírja őket. A hívők nem fognak fanyalogni, ha egy elnyomót bűnbánatra kényszerítenek, mert bíznak Isten jóságában és igazságosságában, mert tudják, hogy ő mindent jól cselekszik, és hogy ők maguk is megérdemelték a haragot (1:18-3:20).20

21 Ne győzzön le a gonosz, hanem győzzétek le a gonoszt jóval.”

A gonosz akkor győzhet le minket, ha hagyjuk, hogy az ellenséges világ által ránk nehezedő nyomás olyan magatartásra és cselekedetekre kényszerítsen minket, amelyek nincsenek összhangban az új birodalom átalakult jellemével. Pál arra buzdít bennünket, hogy álljunk ellen az ilyen kísértésnek. De még ennél is több, mind e bekezdésre, mind a benne tükröződő jézusi tanításra jellemző hangot megütve arra buzdít bennünket, hogy tegyünk egy pozitív lépést is: folyamatosan dolgozzunk azon, hogy jót cselekedve győzedelmeskedjünk a mások által velünk szemben elkövetett rossz felett. Azzal, hogy a rosszra a rossz helyett a “jóval” válaszolunk, győzelmet aratunk a rossz felett. Nemcsak hogy nem engedjük, hogy az megrontsa saját erkölcsi integritásunkat, hanem Krisztus jellemét mutatjuk meg a figyelő és szkeptikus világ előtt.21

A “jóval legyőzni a rosszat” (νίκα ἐν τῷ ἀγαθῷ τὸ κακόν, nika en tō agathō to kakon) csengő felszólítás a 12,20a újrafogalmazása. A legyőzendő gonosz nem az a gonosz, amely a hívők szívében lakozik. Az ellenségeik gonoszsága az, ami ilyen nyomorúságot okoz nekik. A hívőknek nem szabad hagyniuk, hogy a mások által megtapasztalt gonoszság uralkodjon rajtuk, és így a gonoszság áldozatává váljanak (21a. v.). Arra hivatottak, hogy minden rosszat jó cselekedetekkel győzzék le, és ami ehhez bátorságot és erőt ad nekik, az a hit, hogy Isten igazságos bíró, aki minden rosszat, amit elkövetnek, helyrehoz.22

Bibliográfia

Kruse, Colin G. Paul’s Letter to the Romans. Kindle Edition. Wm. B. Eerdmans Publishing Company, 2014.

Metzger, Bruce M., szerk. A Textual Commentary on the Greek New Testament (A görög Újszövetség szövegkommentárja). Második kiadás. Hendrickson Pub, 2005.

Moo, Douglas J. The Epistle to the Romans. Wm. B. Eerdmans Publishing Co., 1996.

Schreiner, Thomas R. Romans. Kindle Edition. Baker Academic, 1998.

Witherington III, Ben és Darlene Hyatt. Pál levele a rómaiakhoz: A Socio-Rhetorical Commentary. Kindle Edition. Wm. B. Eerdmans Publishing, 2004.

  1. Kruse 2014, 474-475)
  2. Moo 1996, 775
  3. Schreiner 1998, Kindle Locations 12892-12896
  4. Moo 1996, 777-778
  5. Witherington III 2004, 293
  6. Kruse 2014, 476
  7. Kruse 2014, 477
  8. Witherington III 2004, 294
  9. Kruse 2014, 478-479
  10. Moo 1996, 781
  11. Witherington III 2004, 295
  12. Moo 1996, 780
  13. Kruse 2014, 481
  14. Witherington III 2004, 296
  15. Schreiner 1998, Kindle Locations 12988-12991
  16. Schreiner 1998, Kindle Locations 13066-13069
  17. Moo 1996, 787
  18. Kruse 2014, 483
  19. Kruse 2014, 484-485
  20. Carpenter 1998, Kindle Locations 13108-13124
  21. Moo 1996, 789-790
  22. Carpenter 1998, Kindle Locations 13124-13128
Reklámok

.